Salgo City Rockers

KORTÁRS ÖSSZ-MŰVÉSZETI BLOG
Öt fiatal - Öt jó barát - Egy blogoldal.

Kontakt

Bannerünk
Logónk
Címünk

Okosnak hiszik magukat

Kategóriák

Rovatok

Ők alkotnak, őket kell szeretni

neverlivetosee - fotó, webdesign
Damned - rajz, flash
Chinestar - megmondás, írás
The_Dav - írás
baltasar kormakur - film, rajz

Tanmese

2006.12.29. 10:59 | The_Dav | 1 komment

Futok. Futok, mint egy őrült. Nem, nem agyonmaszkírozott hoolywood-i gumiszörnyek elől. Még csak nem is csaholó dögök elől, bár az egyik igencsak kiszemelt magának, de szerencsémre túl magas a kerítés. Szó sincs semmilyen őrült gonosztevőről, akitől kiver a szarszeplő és véres szájjal, láncfűrésszel felszerelkezve kívánkozna eltenni télire. Nem a múltam elől futok, pofán is köpném magam, ha ilyen költői gondolatok futkároznának át lusta agyamon. Én kéremszépen rohanok, hogy megpihenhessek. Már alig várom a tökéletesen embertelen műanyag ülések finom ölelését. Erre a gondolatra még jobban szaporázom a lépteimet és a nagyfinálé keretei között épphogy sikerül elérnem az utolsó buszt. Elönt a boldogság és a savanykás izzadtság, mikor tudatosul bennem, hogy ezúttal nincs órákig tartó séta az októberi esőben, nem kell félni az esetleges attrocitásoktól és végre nyugtom lehet. Ülőhely persze nincs, ahhoz túl későn érkeztem. Csalódott vagyok. A futástól alaposan megfájdult a lábam, hiába, el vagyok szokva a mozgástól. Régen bezzeg sportoltam, fociztam, megbecsült kis csapatot hoztunk össze a haverokkal, tönkrevertünk minden balfaszt. Persze aztán jött a pia, a rakenroll, a cigi. Az első kettőt sikerült elfelejtenem hál’ istennek, csak kerestem az utam, ahogy a vének szokták ezt rendkívül okosan megfogalmazni. De ez a rohadt cigi. Tűdőm még most is sípol, köhögőroham jön rám, de krákogni nem merek, a tömött buszon ez halálosan égő egy dolog. Szinte hallom is az öregeket: „Odanézz, kis pöcs, oszt mán fulladozik, bezzeg az én időmben még olyan tökös gyerek voltam, hogy…” Eddíg jutok el a képzelgésben, mire ismét sajogni kezd a lábam. Szörnyen fáj a jobb lábam, hiába az új cipő átka, nincs még bejáratva. Mindennél jobban esne most egy ülőhely. Erre persze esély sincs, a buszon a délutáni műszakos melósok dominálnak, megérdemlik az üldögélést a tikkasztó robot után. Aztán ott vannak még az öregek, mennek vlaahova, nem tudom hova, nem is érdekel, de az öregasszonyok rikácsolásánál, csak egy rosszabb van bennük. A szaguk. Rohadnak. Szépen lassan. Szép lassan megpihennek, de azért még ekkor is, éjjel tizenegykor is sietnek valahová. Basznék rá a helyükben. Szép, nagy ívben. Már szinte matematikai pontossággal rajzolom meg a szar ívét gondolataimban, amikor böffenésszerű röhögésre leszek figyelmes. Hát igen. Az ótvar huligánok a hátsó ülésen. Jobb velük nem szarozni, itt ők a menők, nincs apelláta. Még jobban felmérem a terepet, esély nincs arra, hogy seggem és főleg a jobb lábam megpihen ezen a járaton. Sebaj, bő egy óra és hazaérek.

 

Fáj. Lábam sebes és vérzik. Érzem. Nem jó. Rohadtul jólesne egy cigi. Mivel futottam a busz előtt egy laza negyed órát, ezért nem volt időm előtte elszívni egyet. És elkezdek kattogni. Nem szar, csak lassan leölöm a sofőrt, aki a harmadikat szívja el az orrom előtt. Hirtelen még jobban zavar mindenki, mint eddig. Élesednek a zajok. Nem látok. Pontosabban nem érzékelek. Érjen már be az a rohadt busz…

 

Végállomás, leszállás. Cigi. Köszönöm. A vérző lábamról is elfeledkezek egy szűk öt percre. Mélyeket slukkolok, közben szétfuldoklom az agyam, de mégis jólesik. Jutalom a fárasztó buszozás után. Ekkor jövök rá, hogy a mai nap is kurvára fárasztó volt. Ráadásul az a vén buzi is lehozott a papolásával. „A retyón jobb melót végzek, mint te…”. Ez fájt a legjobban, pedíg általában elengedem a fülem mellett ócska szidalmait. Vénségére örökölt egy kis üzemet, aztán ötven évnyi rabság után ő bilincsel meg. Ez szép gondolat, költő is lehetnék. Komolyan el kéne már kezdeni. Aztán röhögök egy nagyot magamban és végre elindulok hazafelé.

 

Éljen. Alig ázik át a cipőm. Csak épp annyira, hogy még jobban basztassa a lábamat. Most már eléggé fáj, sántikálva lépkedek a sötét utcákon, mint egy leélt buzeráns. Cigiről cigire gyújtok. Nem is számolom, a leszállás óta talán ez ahatodik szál. Tulajdonképpen nem is esik jól. Rohadtul kiszárítja a torkomat, ami szintén fáj, de hát mi az a lábamhoz képest. Jólesne egy forró tea, egészen kezdek átfagyni a szitáló esőben. Hál’ istennek az egyik sarkon betámad három bunkó faszfej, cigit kérnek. Imádom az ilyen szituációkat, hiszen beszari pöcs vagyok. Jelen esetben azonban sikerül nekem is eléggé tuskónak lenni és végül kijelentem, hogy nem dohányzom, pedíg pont előttük dobtam el a hetedik szálat. Olyannyira nagy hazugság ez, hogy egyből el is hiszik, ezek a mai huligánok sem a régiek már. Ettől függetlenül be vagyok szarva, mintha most fogyasztanám az utolsó vacsorát a bitófa árnyékában. Aztán büszkén megveregetem a vállam gondolatban, nem is vagy olyan töketlen, mint azt te gondolod. Sötét van.

 

Sötét volt. Állítólag sokáig voltam kómában. De mindenre emlékszem, a sötétségig. Aztán a kedves doktor bácsi, aki nem felejti el legalább tízszer megemlíteni, hogy ő volt az, aki megmentette rühes életem, közli velem, hogy elgázolt egy autó. Szabályosan közlekedett, figyelmetlenséget követtem el. Gyorsan összerakom a kirakós darabjait. Annyira be voltam szarva a huligánok ócska zaklatása után, hogy elfelejtettem bizony körülnézni, mielőtt leléptem az útra. A sofőr fékezett, de ennek értelme kimerítette a „szarnak pofon” kategóriáját. Aztán rájöttem, hogy nagyon fáj a lábam. Megkértem a doktor urat, hogy vizsgálja meg legyen szíves, mert biztos vagyok benne, hogy csunya gennyes hólyagok borítják már mostanra. Erre a faszi közölte, hogy „olyan magának már nincs”. Aztán megnézem, beszarok, hát tényleg nincs ott a rühes jobb lábam, pedíg mennyi gólt lőttem vele. Ócska pipaszár lábam, hát te szemét, minek kellett az neked? Hogy fájt az a rohadt láb. Hát most már nincs miért fájnia, ment a proszektúrára taneszköznek. Intelligens pofájú orvoshallgatók verik majd rá a testüket a fülledt gyakorlati órájukon. Adjátok vissza, kurva anyátok! Tanuljatok hentesnek apátok faszán!

 

Elkeseredtem egy csöppet. Otthon ülök naphosszat, szarni se mehetek egyedül, visszasírom azt a csekély fájdalmat, amit utoljára éreztem a most már nem létező végtagomban, írigyelem a vén szarokat, mert hamarabb indulnak maratonon, mint én. Nem mintha akartam is volna ilyen versenyen indulni, de lefutnék akár Kínába is, ha visszakaphatnám a lábam. Megmaradt a cigi. Jó az. Aztán mondták, hogy rákos leszek, ha naponta három dobozt elpöffentek, szűrésre is elvittek. Negatív, halleluja, de azért kérjük, ne dohányozzon annyit, gondoljon az egészségére. Néha napokat el tudtam szórakozni a fajin kis hycomatomban. Ilyenkor szerelmes verseket írtam a jobb lábamnak. Álmomban megöleltem, hosszan csókolóztam vele, vadul szeretkeztünk. Én és a lábam.

Címkék: novella the dav

A bejegyzés trackback címe:

https://strockers.blog.hu/api/trackback/id/tr7524849

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

David 2007.01.18. 01:37:17

Ha jol emlekszem nem csak a labadrol almodozol draga baratom! :o)