Péter arra ébredt, hogy nincsenek ujjai. Egyszerűen leestek a kezéről. Nem érzett fájdalmat, és különösebb meglepettséget sem. A lehullott testrészek, mint vékonyra szelt virslik figyelték őt a párnájáról.

-Életem legfontosabb munkamegbeszélésre vagyok hivatalos, és még ez is- bosszankodott egy sort, majd kikecmergett az ágyából, a fürdőszobába ment, lefürdött, és megborotválkozott. A borotválkozás nem sikerült zökkenőmentesen, ujjatlanított kezei folyton elejtették a műanyagba csomagolt pengét.

-Hiába is, ez így nem tökéletes- nyugtázta Péter, és végigsimította az arcát. A bőrfelületen kisebb-nagyobb borostamezőket tapintott ki.

Visszasétált a hálószobába, gondosan, és igen esetlenül egy nejlonszatyorba csomagolta a lehullott ujjait, majd a szekrénye legfelső polcára helyezte őket, közvetlenül a két füle mellé. A fülei úgy estek le a tegnapelőtti reggelinél, mint érett gyümölcsök a kertben, halkan plöttyenve bele az asztalra helyezett müzlis tálba. Péter nem tulajdonított túlzott jelentőséget az eseménynek, nem volt sem vér, sem fájdalom, azonkívül egyéb dolgok jobban lekötötték a figyelmét.

-Ha megkapom ezt az állást a cégnél, minden jobbra fordul- morfondírozott, és a fülei helyén tátongó lyukakra söpörte hosszú sötét haját. Belebújt egy kék farmernadrágba, majd felvette az erre az alkalomra félretett tiszta fehér ingjét, de a gombjait képtelen volt bekapcsolni, így fekete kötött pulóvert húzott rá, és kiigazította a gallérját.

-Csak lezseren. Tucat Péter, alosztályvezető helyettes- mutatkozott be önmagának a tükörben, és kinyújtotta csonka kezét.

A látvány nem nyerte el a tetszését, az arcát beesettnek, a szemeit pedig túlzottan karikásnak találta. Eszébe jutott, hogy felhívja Katalint, a menyasszonyát, a lánnyal folytatott beszélgetései jótékony hatással voltak az idegeire. A vállával az arcára szorította a kagylót, és az orrával tárcsázott.

-Halló?- kapcsolódott be a vonalba Katalin hangja, álmosan, és kedvetlenül.

-Én vagyok- duruzsolta Péter, leült az ágya szélére, és szabad kezével kötszert kereset elő az éjjeli szekrényéből.

-Én?- kérdezett vissza Katalin.

-Péter- mondta Péter, és gézlapokat terített szét az ágyneműn.

-Nem. Én Katalin vagyok- javította ki Katalin.

-Csak azért hívlak, mert most indulok a céghez- Péter a szájába vette a kötszert, és mint egy dühös ragadozó, hosszú csíkot marcangolt le belőle.

-Kihez?- érdeklődött Katalin.

-A munkamegbeszélésre, tudod- mondta Péter, és szabad kezére göngyölte a gézt- amire már hetek óta készülök.

-Egy hét elég sok idő- nyugtázta Katalin- kivel beszélek?

-Velem- válaszolta Péter, és rögzítette a kötszert.

-Velem?- nyugtalankodott Katalin- magamban beszélek?

-Nem. Én vagyok az, Péter- mondta Péter, és még mielőtt egy újabb adag gézt tekerhetett volna a szájába, a jobb karja teljes egészében levált a testéről.

-Hát nem is én!- háborodott fel Katalin, és lecsapta a kagylót.

Pétert bosszantotta, hogy feleslegesen ügyködött a kötszerrel, és nem tudta mitévő legyen; a pulóverében hagyja a fityegő jobb karját, vagy pedig felhelyezze a polcra, a többi testrésze közé. Végül az utóbbi megoldás mellett döntött, a kényelmességi szempontokat véve alapul. Két fül, tíz darab ujj, és egy egész jobb kar- számolta össze a felső polc tartalmát, és egy ideig rezignáltan bámult maga elé. Tulajdonképpen örült neki, hogy ilyen gyorsan, ilyen sokat fogyott, ugyanakkor nem tudta, hogyan fog elvégezni néhány egyszerű, mindennapi tevékenységet.

-Maradt még elég testrészem- döntött a pozitív hozzáállás mellett- és most az a legfontosabb, hogy megkapjam a munkát, egyszerűen nem foglalkozhatom ilyen hülyeségekkel.

A konyhába sétált, bekapcsolta a kávéfőzőt, egy üres kiflit tömött a szájába, majd kutatni kezdett a hűtőszekrényében. Pótolni akarta a hiányzó karját, legalább annyi időre, hogy a munkamegbeszélésen egy egységes, és egész ember benyomását keltse. Először arra gondolt, hogy néhány rúd kolbászt kötöz össze, majd helyezi rá a testére, de túlzottan körülményesnek találta az ötletet. Megitta a frissen elkészült kávét, a koffein az egyszerű megoldások felszabadítójának bizonyult számára, visszament a hálóba, és ruhával tömi ki a pulóverét. Péter olykor hajlamos volt megfeledkezni a kézenfekvő, pofonegyszerű dolgokról.

-Gyakorlatias, és célratörő- egészítette ki magában a cégnél mondandó előre betanult szövegét, miközben néhány összegyűrt pólóval duzzasztotta fel a pulóvere ujját, majd ismét a kötszerért nyúlt, a jobb karját háromszög kötéssel a testéhez rögzítette, a bal kézfejét pedig teljesen bebugyolálta.

-Még mindig jobb, ha azt hiszik, hogy balesetem volt, mintha azt hinnék, hogy nincs ott semmi- gondolta, és roppant furmányosnak találta a gondolatát.

Metróval utazta át a várost, és egyfolytában a bemutatkozó szövegét mormolta magában, a hangsúlyozással, és a szavak helyes formálásával volt elfoglalva még akkor is, amikor már a cég egyik emeleti irodájának várószobájában üldögélt. Nagydarab, de csinos titkárnő intette nyugalomra, amikor a munkamegbeszélés iránt érdeklődött, visszaült hát a helyére, és tovább futta magában az érveket, amiért ő, és csakis ő a legmegfelelőbb a meghirdetett munkakör betöltésére. A nyugtalanság üresjáratában döcögő tízpercek után a titkárnő feltárta az ajtót, és egy tágas irodába vezényelte Pétert.

-Tucat Péter- mutatkozott be Péter.

-Stromfő Aurél- mondta a bőrfotelban szinte elvesző apró férfi mosolyogva, és kopasz fejével biccentve hellyel kínálta Pétert.

-A meghirdetett állásra jelentkeztem- kezdett bele Péter a mondandójába, miután elhelyezkedett a székében.

-Üresedés van?- csillant fel Stromfő szeme- milyen poszton?

-Alosztályvezető helyettes- döccentek elő a szavak Péter szájából.

-Igen?- kérdezte Stromfő élénken- tényleg?

-Igen- válaszolta Péter egy csöppet megzavarodva- és azért vagyok itt, hogy bebizonyítsam, én vagyok a legalkalmasabb erre a posztra.

-Igen?- Stromfő egyre hangosabbá vált- tényleg?

-Tényleg- Péter lesütötte a szemét- diplomás vagyok, kreatív, gyakorlatias, és célratörő, ugyanakkor csapatjátékos is…

-Mi történt a karjával?- szakította félbe Stromfő.

-Baleset- mondta Péter- pár hét, és rendbe fog jönni.

-Igen?- Stromfő hangja ismét emelkedett- tényleg?

-Igen- Péter egyre kényelmetlenebbül érezte magát- van rá esélyem, hogy megkapjam az állást?

-Maga tetszik nekem- mondta Stromfő, és nagyot ásított- mindenképpen megkapja az állást, kivéve persze, ha nem.

-Értesíteni fognak?- Péter herezacskója aláhullott, de az alsónadrágja megfogta.

-Feltétlenül- vigyorgott Stromfő- előbb, ha éppen nem utóbb!

-Mégis mire számíthatok?- próbált tiszta vizekre vergődni Péter.

-Mit akar kiszámítani?- érdeklődött Stromfő.

-A konkrétumokra gondoltam- válaszolta Péter, és eszébe jutott, hogy a heréit is a polcra kell tennie, és nem lehet már gyereke ebben az életben.

-Személy?- hunyorgott rá Stromfő.

-Nem- mondta Péter.

-Tárgy?- Stromfő egyre izgatottabbá vált.

-Mi?- kapott észbe Péter.

-Tehát fogalom- merengett Stromfő, és hangos hümmögésbe kezdett.

-A munkámról van szó- jutatta az eszébe Péter.

-Játékgyilkos!- kiáltott fel Stromfő, és sértődötten keresztbe fonta a karjait.

-Van rá esélyem, hogy megkapjam az állást?- ismételte meg a kérdését Péter- csak egyetlen egy világos választ szeretnék.

-Megmondtam magának- mondta Stromfő mereven- mindenképpen megkapja, kivéve persze, ha nem.

-Köszönöm!- Péter feláll, és kezet nyújtott a férfinak.

-Én köszönöm!- Stromfő kedvesen mosolygott, és erősen megrázta a Péter bal karját. Péter bal karja egy jóleső csámcsogás hangjának kíséretében levált a testéről. Stromfő Aurél semmiféle jelét nem adta annak, hogy észlelte volna a testrész lehullását, Péter pedig sietve távozott az irodából.

-Nem vette észre- bizonygatta magában- és nincs is jelentősége, még ha észrevette volna is, ugyanis tetszettem neki!

Szinte futva távozott a cégtől, és tudatát boldogság járta át. Biztos volt abban, hogy megszerezte a munkát, elköltözhet egy nagyobb lakásba, vehet egy kocsit, feleségül veheti végre Katalint, kivéve persze ha mégsem. Hazaérve az első dolga az volt,- miután berúgta az egyébként is rozoga ajtót- hogy feltárcsázza a lányt, és elújságolja neki friss élményeit. A telefont a földre fejelte, majd leguggolva, az állával beütve a számkombinációt felhívta Katalint.

-Halló- Katalin hangja ezúttal kellemes és dallamos volt.

-Péter- mondta Péter vidáman.

-Így hívják a vőlegényemet!- lepődött meg Katalin.

-Én vagyok az!- Péter halkan kuncogott.

-Mondom Péter- kerepelte Katalin- és nem maga.

-Azt hiszem megkaptam az állást!- Péter nem tudta visszafogni a nevetést- most már nyugodtan összeházasodhatunk!

-Menyasszony vagyok- mondta Katalin hűvösen- ne zaklasson engem!

A vonal megszakadt, Péter pedig szórakozottan, mint egy sikereiben úszó popsztár, körbefordult a padlón, majd felugrott, és diadalmasan körbeszaladt a lakásban. Ekkor jutott eszébe az alsójában élettelenül heverő herezacskója, és egy pillanatra elszomorodott.

-Egyébként sem akartam gyerekeket- próbálta megnyugtatni magát- és a lényeg még így is megmaradt.

A hálószobába sétált, és a szájával nyitotta ki a szekrényajtót. Hatalmas erőfeszítések árán lebirkózta magáról a pulóverét, és a farmernadrágját, szájával elkapta a kihulló bal karját, felhelyezte a fülek, és a jobb kar mellé, majd nagyokat szökellve kirázta az alsónadrágból a heréit, és ügyesen a felső polcra rúgta őket.

Úgy gondolta, hogy a legkényelmesebb- és egyetlen- fotelébe ülve várja majd meg a cég értesítését, egy csomag sört görgetett ki a konyhából, bekapcsolta a televízióját, a telefont pedig az ölébe helyezte. Meg volt elégedve a teljesítményével, és úgy gondolta, ha elég pénze lesz egyáltalán nem kell nyugtalankodnia egy-két testrésze elvesztése miatt. Annál karcsúbb lesz, és ami lehullik róla, az valószínűleg teljesen felesleges is. Lesznek majd emberei, akik elvégzik helyette azokat az apró-cseprő munkákat, amikhez karok, fülek, vagy éppen herék kellenek, és egyébkén is, ugyan kit fog érdekelni mindez, ha ő már alosztályvezető helyettes lesz, vagy akár még feljebb jut, talán ő lesz az alosztályvezető maga.

Az izgalomtól szétharapdált sörös dobozok lassan kiürültek, Péter fejét pedig igen jóleső részegség bódította. Bal lábán- a jobb lába a fotelban maradt- ugrálva a toalett fülkébe ment, a felesleges folyadékot, és a péniszét egyaránt a csészébe ürítette, majd az egészet, úgy ahogy volt leöblítette. Féllábú zsonglőrként újabb söradagot rugdosott a foteléhez, és a telefonkagylót is visszaügyeskedte a hasára. Várt. Életében először érezte magát igazán, és maradéktalanul kielégítettnek. Boldogságában még az sem zavarta meg, hogy a feje az ölébe pottyant. Csillogó szemei a telefont bámulták, és izgatottan figyelték a cég hívását.